A Szentlélek és a hiteles kereszténység

Új keresztény típus felé

Íme tehát a probléma magva: hogyan tegyünk ma kereszténnyé annyi névleges keresztényt, hogyan evangelizáljuk azt a világot, amely már nagymértékben "túl van a kereszténységen" (post-chrétien) ? Hogyan bontakoztassuk ki ezt a szabad választáson alapuló kereszténységet,amelyben az a keresztény, aki teljesen tiszta látással "megtért Krisztushoz", öntudatosan elfogadta keresztény beavatásának szentségeit, a keresztséget, bérmálást, eucharisztiát, hitben megnyílt a Szentléleknek és ajándékainak, hogy betöltse természetfölötti rendeltetését?

Ez minden lelkipásztori működés központi kérdése. A kirívó ellentét a névleges és hiteles keresztény között sürget, hogy nézzünk szembe vele. Nem azt hányják szemére a keresztényeknek, hogy keresztények, hanem hogy nem eléggé azok. Az egyszerűen vallásgyakorló egyház nem elég; hitvalló egyházra van elsősorban szükség. Meg kell vallanunk Jézus Krisztust a mai világban, tanúságot kell tennünk beléje vetett hitünkről. "Aki megvall engem az emberek előtt - mondotta -, azt én is megvallom Isten előtt." Olyan keresztények kellenek, akik hisznek Jézusban, Isten egyszülött Fiában, megvallják hitüket a feltámadásban és a Szentlélek tevékeny működésében, és ezt a hitet életük minden területén meg is valósítják.

Egyszóval "önkéntesekből" álló egyház a kívánalom,Isten gyermekei szabadságának olyan mértékű érvényesülésével, hogy a keresztény kötelességek ne kívülről jövő, halálos bűn terhe alatt kötelező tekintélyi rendelkezésnek tűnjenek, hanem belső követelménynek, a hit logikájából önként fakadó parancsnak.

Ez az Egyház, a holnap egyháza mindinkább diaszporaegyház lesz. P. Rahner már megrajzolta jövőbe látó ihletével ennek képét. Napról napra közelebb jutunk hozzá.



Amikor P. Rahner a II. Vatikáni zsinat után leírta a holnap, a 2000. év keresztényét, mindenekelőtt úgy látta, mint vallását személyesen, önként vállaló embert, aki a világban kisebbségben van, de határozottan ragaszkodik hitéhez, és testvérként viselkedik hitsorsosai és minden ember iránt.

"Ebben a korban - írja - az egész világon lesznek keresztény, katolikus közösségek, de egyenlőtlen eloszlásban. Mindenütt kis csoportokként jelennek meg. Ugyanis az emberiség gyorsabban szaporodik, mint a kereszténység; továbbá az emberek nem szokásból, hagyományból, intézmények vagy a történelem jóvoltából lesznek keresztények, nem is egynemű társadalmi környezetük vagy a közvélemény hatására, hanem csupán személyes hitük következményeképpen, amelyre nehéz, folytonosan megújuló küzdelemmel jutottak el. Nem szólva itt a szülőknek, a családi tűzhely meghittségének, a családnak és a kis csoportoknak szent lángként kisugárzó példájáról.

A keresztények, ha más-más fokon is, mind pogányok közt, diaszpórában élnek... mint az Evangélium kisded nyája... Fölismerik egymásban a testvért, hiszen alig lesz köztük olyan, aki ne szabad, határozott döntéssel szentelte volna szívét és életét Jézus Krisztusnak. Kevés lesz a parazita, hisz kereszténynek lenni semmi földi előnyt nem hoz magával... Az Egyház kicsiny testvéri csoportokban fog megmutatkozni, akiknek közös a hitük, közös a reményük, közös a szeretetük. Emiatt nem lesz gőgös, nem gondolja magát többnek az előző korok egyházánál, hanem engedelmesen és hálásan elfogadja korának viszonyait, mint amit az Úr és az ő Lelke adott..." (Beszéd Freiburg in Breisgau egyetemén. Megjelent a Pax Romana 1965/6. számában.)

Bármi lesz is a jövő, a ma keresztényének bátran és határozottan kell vállalnia hitét. Ma jobban, mint valaha azoknak az utasításoknak kell ihletnie, amelyeket Péter adott az első tanítványoknak: bűnei tudatára ébredni és megtérni; találkozni Jézussal, újra fölfedezve arcát és szavát; befogadni a Lelket, hogy vezesse, "talán oda, ahová magától nem akarja". Egyszóval szilárd reménységtől átjárt hittel kell kitárulnia a jövő felé, mert ez a jövő Isten ígéretén és hatalmán alapul.





Az imént vázolt két keresztény típus közötti ellentét alapos lelkiismeretvizsgálatra kötelez. A jövő nemzedékek vallási jövője ennek eredményétől függ.

Gyökeres változás

Mindenekelőtt nyíltan szembe kell néznünk a helyzettel: akár tetszik, akár nem, a holnap kereszténye egyre kevésbé kapja örökségbe hitét, egyre kevésbé él szolid, támaszként szolgáló keresztény családi hagyomány keretében. Teljes világossággal, felnőtt szabadsággal kell választania: elfogadja-e, hogy életének lelke Jézus Krisztus legyen, vagy nem. Egy felnőtt sem lehet keresztény megbízatásból; a döntés saját kezében van, és nagy mértékben függ attól, milyen kereszténységet lát és kap környezetétől. Tanításra és élő példára van szüksége.

Nem látjuk elég tisztán, mennyire megváltozott a helyzet az első keresztény nemzedékhez viszonyítva azzal, hogy a keresztséget már nem felnőtteknek, hanem gyerekeknek szolgáltatják ki. Valaha az első keresztények felnőttek voltak. Ilyeneknek szolt a felszólítás. hogy térjenek meg, fogadják el Isten szavát önkéntes, szabad csatlakozással, ami felforgatta életüket, és egészen a vértanúságig juttathatta őket.

Lassanként a helyzet módosult. Az Egyház gyermekeket keresztelt; az emberek otthon, majd később magában a polgári társadalomban is keresztény légkörben éltek; a vallásos hagyomány magától értetődő tény volt. Lelkipásztorkodásunk a keresztények pasztorációja lett.

Ma igen sok országban ez a helyzet már a múlté. Ez új kérdéseket vet fel. Már maga a gyermekkeresztség is kérdésessé válik. Egy másik kérdés arra a választásra vonatkozik, amellyel a felserdült ifjú kerül szembe. Szeretném körvonalazni új felelősségünket e kérdések terén. Mindenekelőtt: tovább folytassuk-e a gyermekkeresztelést, vagy tartsuk fenn a döntést a felserdült fiatalnak?



Ha komolyan vesszük a keresztséget, természetszerűen merül fel lelkünkben ez a kérdés. Kísértésbe eshetünk, hogy elhalasszuk odáig, amikor a felserdült ifj ú személyesen képes találkozni Jézus Krisztussal, befogadni Lelkét és Evangéliumát.

Az Egyház azonban igen helyesen szilárdan ragaszkodik a gyermekkeresztelés hagyományához - azzal a feltétellel, hogy a szülők kezeskedjenek a keresztelendő keresztény neveléséről, legalább minimális fokban.

Ez a feltétel fontos, különben a keresztségből minden jelentést nélkülöző, pusztán társadalmi szokást csinálunk. Az Egyház nem egyezhet bele, hogy a keresztség szentségi jellege elsikkadjon. Nem adhatja hozzájárulását olyan ceremóniához, amely egyes szülők szemében csak illemkérdés, amolyan áldás vagy talizmán, minden vallási tartalom híján. Ha a papnak vallásukat nem gyakorló vagy nem hívő szülőkkel van dolga, ki kell emelnie ezt a követelményt, bármilyen keserves is a fenntartása. Adott esetben nagyfokú megkülönböztető képességre lesz szüksége, hisz semmiféle általános törvény nem mondja meg helyette, mit tegyen: alkalmazza-e a konkrét körülmények között az Úr szavát a füstölgő kanócról, amit ne oltsunk ki, vagy előbbre való-e a keresztség mint Isten ajándéka iránti tisztelet, az, hogy a megkeresztelt elkötelezi életét egy valódi szövetségi szerződés jegyében.



De szembe kerülhet a lelkipásztor az ellenkező esettel is: őszintén keresztény szülők el akarják halasztani gyermekük keresztségét abban a hitben, hogy jobb, ha maga dönt, mikor felserdül. Helyeselhető-e ez a nézet?

Pár szóval meg szeretném mondani, miért válasszák a keresztény szülők gyermekük azonnali megkeresztelését, annak ellenére, hogy később é maga dönthetne. Mutassuk meg ezt először a szülők szempontjából, utána pedig, mélyebbre hatolva, Isten szempontjából, aki már a gyermek életének kezdetén találkozni akar vele.

Ha először csak a szülői felelősség szempontját veszem figyelembe, meg kell állapítanom, hogy a szülők természetszerűen sok mindenben felelésséget tartoznak vállalni a gyermek helyében. Ők hozták világra, és azonnal eldöntik érdekében, helyette, mire van szüksége. Az első perctől fogva gyöngédségük, élettapasztalatuk legjavát nyújtják neki, részesítik abban a gondozásban, amit szükségesnek tartanak, anélkül, hogy véleményét figyelembe vennék. Éber és figyelmes szeretetük állandóan megelőzi az övét; éppen az a szép benne, hogy megelőző, ingyenes szeretet. Így valójában, ha talán nem is tudják, Isten szeretetét utánozzák, aki állandóan és elsőnek szeret bennünket, kezdeményezésünket, hálánkat nem várva.

Ugyanilyen felfogással mondja Jézus az Evangéliumban: "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket" (Jn 15,16). Keresztény elköteleződésünk válasz erre a kiválasztásra, Istennek erre a kezdeti szeretetére. Nem felszólítás-e ez, hogy a keresztség tekintetében ugyanezt az utat kövessük? Isten kezdettől fogva önmaga legjavát akarja adni a gyermeknek: benső életét. Mert ez a keresztség: általa meghitt viszonyba hozza a gyermeket önmagával, részesévé teszi az Úr halála és feltámadása misztériumának, megnyitja a Szentlélek kegyelmének. Valóságos kincsek birtokosává teszi, bár ezeknek kezdetben még nincs tudatában; de fontos, hogy a tudatosodás fokozatosan mehessen végbe, az eucharisztiától táplált keresztény élet tapasztalati keretében. A keresztséget elhalasztani annyi, mint megfosztani a gyermeket a kegyelemnek ettől az egész fokozatos fejlődésétől. A szabadság ürügyén attól fosztanánk meg, ami a tudatos választás órájában páratlan előny: az átélt kereszténység tapasztalatától. Ha ebből kihagyjuk, akkor akarva, nem akarva .,kondicionáljuk", és amit így nélkülöznie kell, súlyosan befolyásolni fogja választását. Mert nem lehet büntetlenül olyan levegőt szívni, amely otthon vallásilag megritkult, kint pedig ártalmas. Csak látszatra mentik meg a gyermek szabadságát, mert attól fosztják meg; ami holnap szabad választásának legmélyebb indítéka lehetne.

Ugyanennek a gondolatmenetnek a jegyében azt hiszem, hogy továbbra is gyermekkorban kell kiszolgáltatni a bérmálás szentségét, a keresztség kiegészítőjét. A gyermek bizonyos mértékben ezt is szülei "meghosszabbított" hitének erejében kapja, teljes folytonosságban. Felnőve majd tudatosan kell megerősítenie, de a szentségi kegyelem a fölvételtől kezdve munkálkodni tud benne növekvő hűségének mértéke szerint kell fogadnia, hogy Krisztushoz tér, és megnyílik Lelkének. Ezek alól a követelmények alól nincs kibúvó.

A mai keresztény elsődleges kötelessége az, hogy önmagában mutassa be a "megtért" és "Szentlélekkel eltelt" ember képét. Ebben áll korunk igazi keresztényének sajátos küldetése; a világ kellős közepén próbál megfelelni az Evangélium igényeinek és próbálja továbbadni hitét. Hála Istennek még sok ilyen keresztény van. Ha a "szociológiai keresztények" láttán aligha sejtek is meg az emberek, mi az igazi kereszténység, az ilyenek viszont megsejtetik az ízét és a vonzóerejét. De minden jóakaratuk, minden szerencsés és nagyon is szükséges kezdeményezésük ellenére ezeknek a keresztényeknek sugárzása keményen ütközik a környező világ sűrű ellenállásával. Világosságuk alig-alig hasítja meg a sötétséget. Hiányzik belőlük valami, hogy diadalmaskodjanak az akadályokon és magukkal ragadják az oldalukon élő félkeresztényeket: valami saját energiájukat meghaladó erőtöbblet, erőpótlék. Ennek forrása a Szentlélek.

A Zsinat, amely XXIII. János szerint maga is a Lélek ihletésére jött létre, mindannyiunkat felszólít: fedezzük fel újból a Szentlélek szerepét, fogadjuk be meleg, harmonikus jelenlétét. A zsinat utáni liturgikus reform mindennap emlékezetünkbe idézi, mennyire ott van a Szentlélek eucharisztikus áldozatbemutatásunk szívében. A Szentlélek megnyilvánulásai napjainkban igen sokféle alakban mutatkoznak, mint a tavaszi rügyfakadás. Mindez az égi jel arra hívogat: ébredjünk elevenebb tudatára keresztényi mivoltunknak, térjünk az Úrhoz, adjuk át magunkat Lelkének. Ezek a mind hívebb és hívebb keresztények lesznek a kovász, amely megkeleszti a tésztát.





Ha meg kell tartanunk a gyermekkeresztséget, másrészt el kell ismernünk újfajta felelősségünket is a felserdült fiatallal szemben. Ez a fiatal arra hivatott, hogy vállalja és jóváhagyja azokat a követelményeket, amelyeket a fölvett beavató szentségek élete elé állítanak. Nem lehet automatikusan kereszténnyé válni. Mindenkinek megvan a maga útja, az vezeti teljes keresztény kifejlődéséhez. Így vagy amúgy, de minden fiatal szembekerül Péter parancsoló felhívásával, amelyet pünkösd reggelén hallgatóihoz intézett: "Tartsatok bűnbánatot, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatúra. Így megkapjátok a Szentlélek ajándékát" (ApCsel 2,38). Hogy igazán kereszténnyé legyen valaki, ahhoz teljes tudatossággal el

De a keresztényeknek különösen egy csoportja tartja kezében a jövőt. Azokat a férfiakat és nőket foglalja ez magában, akiknek hivatásuk az Egyházban a tanítás. Nekik egészen különleges előjoguk és feladatuk, hogy a jelen és jövő nemzedék elé odaállítsák a teljes kereszténység képét.

Kell, hogy a püspökök, a teológusok, a papok, az elkötelezett keresztények, ki-ki a maga szintjén és karizmájával, megtestesítsék a "megtért, Szentlélekkel eltelt" ember képét, és így taníthassák a többieknek a Mester életének hiteles üzenetét. A fiatalok ma érzékenyebbek a tettekre, mint valaha, konkrétan, tapasztalatilag akarják látni a dolgokat. Velük kell olvasnunk a Szentírást, és tényekre támaszkodva kell megmutatnunk, hogy a mai kereszténység a tegnapinak egyenes folytatása.



Ez mindannyiunkat kemény lelkiismeretvizsgálatra ösztönöz. Ennek során föl kell tennem magamnak a kérdést: igazán megtértem-e, vagyis elfogadtam-e a lelki irányváltoztatást, a metanoiát, amely nem csupán kivont a bűn hatalma alól - ez előfeltétel -, de mindennap kiragad a magam bölcsességéből, a magam látásából, a magam okosságából, a magam szokásos elveiből is? Elfogadtam-e igazán, hogy Krisztus nekem minden apróságban és nem csak úgy nagy általánosságban "út, igazság és élet"? Mi minden van ebben az utolsó szóban! Elmondhatom-e Szent Pállal: "Már nem én élek, hanem Krisztus él bennem" (Gal 2,20) ? Meméme állítani, hogy igazán hiszem ezt, legvégső következményéig?

Elfogadtam-e igazán, hogy Krisztus teljesen "krisztusivá", a Szentlélek pedig "lelkivé" tegyen? Hiszek-e a Lélekben és karizmáiban, hiszem-e, hogy éppen olyan valóságosak a 20. században, mint az elsőben?

Amikor fölszenteltek, a szentelő püspök azt a küldetést bízta rám, hogy legyek pásztor "jelek és csodák erejében". Hittem-e, hogy az Úr azt követeli tőlem: egészen idáig szolgáltassam ki magamat Lelkének?

A holnap kereszténye csak akkor nézhet szembe a jövővel, ha mi erős, jellegzetes kereszténységet hagyunk rá, olyat, amely a Lélek hatalmára épül, az Ő árnyékában: virul, s "jeleket és csodákat" művel annak bizonyságául, hogy állandóan pünkösd lendületében élünk.

Olvassuk csak el újból az Evangéliumban azt a názáreti jelenetet, ahol Jézus önmagára alkalmazza Izaiás szavait a Lélekről, aki megnyugodott rajta, mielőtt hirdetni kezdte a világnak a jóhírt. Értsük meg újból az Úmak apostolaihoz intézett parancsát, mielőtt a világ meghódítására küldte volna szét őket: "Maradjatok tehát a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból" (Lk 24,49) . Lapozgassuk hosszan ezt az első képes katekizmust, az Apostolok Cselekedeteit. Látjuk benne, milyen nyugodt biztonsággal mondja Péter a tömegnek, hogy Joel jövendölése szemük láttára beteljesedett: "Kiárasztom lelkemet minden emberre, fiaitok és lányaitok jövendölni fognak... Még szolgáimra és szolgálóimra is kiárasztom lelkemet ezekben a napokban, hogy prófétáljanak Csodákat teszek fenn az égben..." (ApCsel 2,17-19) . Péter így beszél a Názáreti Jézusról: "Ezt a férfiút az Isten igazolta előttetek hatalmas csodákkal és jelekkel, amelyeket - amint tudjátok - Isten általa tett köztetek" (ApCsel 2,22) . A kereszténységet tapasztalatban élték.

Ezeknek a sugalmazott szövegeknek a világánál tisztáznunk kell a "mindennapi" keresztényre vonatkozó fogalmainkat, ki kell űzni magunkból a félelmet attól, amit hajlandók lennénk a Szentlélek "túlzásainak" nevezni, át kell alakítanunk szótárunkat. Ne hívjuk tovább okosságnak a félelmet, bölcsességnek emberi vonakodásunkat attól, ami meghaladja kicsinységünket.

Ha megtesszük ezt, akkor majd képesek leszünk identitásunkat meghatározni, "tettben és igazságban" megvallani, és érintetlenül áthagyományozni a stafétabotot átvevő holnapi keresztényeknek.

Suenens bíboros